Olyan szép és megható, szívet melengető és gyermekkorunkat megidéző a karácsonyi
történetben, amikor a három királyok messzi útról érkezve, odateszik ajándékaikat a
betlehemi jászolbölcsőhöz, az aranyat, a tömjént és a mirhát. Olyan szép és megható, ahogy
az angyalok mondták: „Született nektek a Megtartó, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában”.
/Lk. 2,11./

Adventbe érkezve, vissza- és előre tekintve, talán most jobban érezzük, hogy a másik nagy
hatalom, a Kísértő, a nagy Szétdobáló is elküldte a maga három fekete királyát, s ezek is
elindulnak a szívünk felé, hogy elhozzák „ajándékaikat”: a szomorúságot, a „körhinta”
hangulatot és az ingerültséget.
Ahogy közeledik a karácsony, valami különös szomorúság kezd ránk telepedni. Ránk
telepszenek az emlékek, az eltűnt ifjúságunk, az odalett egészségünk, egy-egy csalódásunk
vagy sikertelenségünk. Talán elporladt szeretteinkre gondolunk. Jönnek a három királyok és
hozzák, előre hozzák a jól becsomagolt szomorúságot. És látom azt is, hogy beleül az ember a
nagy vásárlási, főzési, takarítási… „körhintába”, s azon veszem magam észre, hogy nincs egy
szabad percem, mert észrevétlenül ugyan, ám „megkaptam” a „körhinta” ajándékot is. És
ezekhez hozzák harmadik ajándékukat, az ingerültséget, mert ez is egyre jobban fokozódik,
ahogy közeledik a karácsony.
Ezért jó, ha minden nap leülsz néhány percre, félreteszed a munkát, elcsendesedsz, s
komolyan veszed az ünnep igazi lényegét: „Csillapodjál le az Úrban, és várjad őt”/ Zsoltárok
37,7./.
Lazítok egy kicsit és kérem: „Ne legyek szomorú, Uram, ne legyek szomorú, ne legyek
ingerült – érzem, hogy már kezdődik is, de mégse legyek szomorú, mégse legyek ingerült!”
Ennyi az egész! De ne csak úgy üljünk le, magunknak, hanem hívjuk be az Urat magunkhoz.
Legyünk Vele. Előtte és Benne tudjunk lecsillapodni. És akkor már nem a fekete három
királyok „ajándékai”, hanem az igazi három királyok ajándékai ragyognak bennünk, az öröm,
a békesség és a szeretet ajándékai. S akkor ott belül, a szív istállójában is megszületik újra és
újra a karácsonyi Gyermek, aki az Úr Krisztus.
Karácsonykor nem az az igazi lényeg, hogy MIT ADUNK. Természetesen, az is fontos, de az
igazán lényeges az, hogy KIT ADUNK?
Azt látom, hogy a szülő ilyenkor kiüríti a pénztárcáját, s a lehető legjobb, legmodernebb,
legújabb, legdivatosabb játékokat, szuper okos telefonokat, ilye-olyan kütyüket önmagát
feláldozva is megveszi gyerekének, mert úgy látja, hogy a „gyerek milyen régóta vágyik rá”. S
a gyermek ezt a legnagyobb természetességgel fogadja. Pedig ma is, most is, a gyermekek
legnagyobb vágya, éhsége: a SZÜLŐÉHSÉG. Vajon ad-e a szülő önmagából a gyermeke
számára? Vajon ad-e az idejéből, hogy vele beszélgessen, vele töltse, csak vele az ünnepet?
Mert mennyivel jobban vágyik a gyermek az apai és anyai szeretetre, figyelmességre, mint
bármelyik hipi-szupi ajándékra.
És milyen nagy vágy, milyen nagy éhség a feleség számára a férjéhség, vagy fordítva, a férj
számára a feleségéhség: egy jó szót szóljon hozzá, legalább karácsonykor! Egy kedves,
meleg, simogató, szívből fakadó szót, egy mosolyt, amire a feleség vagy férj régóta vár, mert
a rohanó hétköznapokban elmaradt. Mert ezért visszaadná vagy bárkinek odaadná a
karácsonyfa alá tett legszebb ajándékot is!

Karácsony ünnepére készülve, s a szeretet ünnepén próbáljuk elfelejteni a három fekete
királyok „ajándékait”, s ajándékozzunk valóban örömöt, békességet, szeretetet,
figyelmességet szeretteinknek. Ezért „Csillapodjál le az Úrban, és várjad őt”. Várjuk Őt a
szívünkben, a hitvestársunk mosolyában, a gyermekünk, az unokánk ragaszkodó
szeretetében.
Áldott, békés, boldog, szeretetben gazdag karácsonyt kívánok
MINDENKINEK!